Pénteken késő este a Heim Pál kórházban meghalt egy kétéves kislány. Ennek önmagában nincs hírértéke, amiért minden híradásba bekerült, az az ok, ami miatt a gyerek életét vesztette. És ez a bántalmazás.        

Milyen választékos is a magyar nyelv. Bántalmazás. Bántalmazni lehet szóban, érzelmileg, ami lehet nagyon fájó, de belehalni nem lehet. Belehalni a verésbe lehet! Ami szintén a bántalmazás egyik fajtája, de ne szépítsük a mostani esetet. A kislányt annyira megverték, hogy törései és fejsérülései még a gyerekkórház sokat látott orvosait is megdöbbentették. A hírek szerint testén korábbi verések nyomai is voltak.

Mekkora is egy kétéves kislány? Kb. 90cm magas, és normális fejlődés esetén 11-13kg. Mit kell ahhoz tennie, hogy egy nálánál legalább ötször-hatszor, vagy többször súlyosabb valaki, a szülője, akihez ragaszkodik, akit szeret, akitől védelmet vár, annyira megverje, hogy abba belehaljon?

Mit kellett tenniük azoknak a szigetszentmiklósi 8, 9 és 10 éves gyerekeknek, hogy a szüleik éveken keresztül brutálisan verjék, kínozzák, megalázzák és éheztessék őket? Ők szerencsére azóta már nevelőszülőknél vannak, de vajon tudjuk, hogy milyen felnőtt lesz belőlük?

Mit kellett tennie annak a másfél éves kisfiúnak Agárdon, akit a szülei (nem is tudom, szabad-e ezt a szót használni ebben az esetben) halálra éheztettek?

Hát milyen országban élünk? Hogyan működik az a védőnői hálózat, aminek megújításáért felelős kormánybiztosának, Bábiné Szottfried Gabriellának száján néhány napja kieshetett az a mondat, miszerint „annak kell szégyellnie magát, akinek nincs munkája.” Olcsó poén lenne azt mondani, hogy minden szolgálat olyan, mint amilyen a kormánybiztosa, mert ezt nem érdemlik azok a védőnők, akik alig pénzért, becsületesen végzik munkájukat. De ők ilyen kormánybiztost sem érdemelnek.

Tény azonban, hogy a vizsgálat sem az agárdi, sem a szigetszentmiklósi esetben nem talált egyetlen hivatalos szervet, hatóságot sem, akik felelősek lennének a történtekért. Sem a gyerekorvosokat, sem a védőnőket, sem a pedagógusokat, sem a szociális munkásokat, sem a gyámhatóságot, senkit, senkit. Pista bácsit se, Joli nénit se. Ezeknek a gyerekeknek az átélt borzalmaiért senki nem felelős.

De hát milyen országban élünk? Hol vannak a szomszédok? Hol vannak az ismerősök? Hol vannak a rokonok? Hol van a sarki közértes néni? Nem a dzsungel közepén, vagy a homoksivatagban élünk. Egy működő társadalomban élünk, ahol teljesen kiveszett a szolidaritás, az egymás iránti figyelem?

Alapítványok pénzt gyűjtenek gyerekek képével, mert arra az emberek mindig érzékenyebbek. Hol volt ez az érzékenység ezekben az esetekben? Ezekért a gyerekekért ki emelt szót?

Van törvény, lehet azt szigorítani, lehet szép hangzatos nevet is adni neki: gyermekvédelmi jelzőrendszer, csak jelen esetekben éppen a rendszer nem jelzett. Egyik ponton sem. Ennyire elfásultunk, ennyire közömbösek lettünk, ennyire csak a saját gondunk-bajunk érdekel?

Hát milyen országban élünk? „A szükséges belső vizsgálatok el lesznek végezve.” –mondta a szigetszentmiklósi önkormányzat sajtómunkása. Köszönjük szépen.

-efzsé-